Édes meglepetés

Annával és Attilával történelmet írunk. Valamit túl jól csinálnak, mert már másodszor kerülnek be a blogba (az első, a körberajzolós meghívó készítése itt olvasható) és még nem is volt meg az esküvőjük. Kiborító.
A történet úgy kezdődött, hogy a meghívójuk fotózása közben többször, jelentőségteljesen kijelentettem, hogy szeretem a túrórudit. Valójában úgy ötpercenként elmondtam és közben pillarezegtetéssel igyekeztem megadni az információnak az őt megilletű súlyt. Cirka a harmadiknál Attila már nem bírta, vigyorogva jelezte, hogy megértették a célzást, csillapodjak. De hát az ilyesmit nem jó a véletlenre bízni, úgyhogy biztos, ami ziher, még párszor emlékeztettem őket, mi is a kedvenc édességem, mert azt tanultam, hogy az emlékezést segíti az ismételgetés. Elvihorásztunk rajta, aztán elfelejtettük. Illetve én elfelejtettem.
Elérkezett aztán Anna és Attila barátainak esküvője, ahol ismét találkoztunk. Remek nap volt, tele vihánccal, bolondozással, estére ahelyett, hogy kellemesen elfáradtam volna, épphogy feltöltődtem. Aztán kezdődtek a furcsaságok.
Az első ikszaktás élmény akkor ért, mikor épp egy vendég néni és egy vendég bácsi kedvesen egymás mellé letett kalapjait fényképeztem csendéletileg, tudományosan, és a semmiből egyszer csak az egyik kalapra pottyant egy túrórudi. Bután néztem ki a gépem mögül, mert eddigi tapasztalataim szerint az esküvőn égből hulló desszertek előfordulási valószínűsége viszonylag csekély. Természetesen Attila állt a merénylet hátterében, szemtelenül vigyorgott a meglepődésemen meg a kérdőjeleken a szememben, nekem pedig halovány fogalmam sem volt, hogy ez csak az első felvonás, melyet majd megannyi követ.
Időről-időre, a legváratlanabb pillanatokban túrórudik kerültek elő az étterem zegeiből és zugaiból. Voltam oly naív, hogy a harmadik rudi megtulajdonlása után készítettem egy fotót a gyűjteményről, emlékül, magamban így mondva köszönetet a figyelmességért. Hahh! Ha tudtam volna, milyen korai.. Annáék az összes különböző, kereskedelmi forgalomban fellelhető túrórudit fellelték nekem…!
Ráadásul minden jeles darab más-más úton-módon került hozzám. Volt, amit a vőlegény hozott oda nekem, volt, amit egy tavaly fotózott vőlegényem. Volt, hogy kedvesen rám szóltak, leejtettem valamit, de a pincér is kihozott egyet, fémtálcán. Az egyik kedvencem volt, mikor Attila odajött hozzám egy telefonnal készített bizonyíték-fotóval, amin az asztaltársaságunknál ülő egyik pár épp hozzálop (igen, jól érted, nem el-, hozzá) egy további túrós csodát a már meglévő halomhoz. Prájszlessz.
De találtam rudit a székemen, a fotelben, ahol az aznapi képekből készült slideshow-t pakoltam össze, figyelmeztettek kedvesen, rá ne üljek.  És talán a legemlékezetesebb darab a félig lehajtott laptopomból került elő csodálatos módon, a vetítés előtti másodpercekben, elérve ezzel, hogy teljesen elérzékenyülve tökéletesen megkukuljak, majd vinnyogós nevetésben törjek ki.
Mindezt úgy, hogy észre sem vettem, mi folyik körülöttem, hogyan kerültek a desszertek a megadott helyekre, milyen konspirációk történtek a hátam mögött.
Búcsúzáskor aztán felpakoltam a teljes kollekciót, az élményektől és a figyelmességtől feltöltődve füligvigyort viseltem, és amint elköszöntem Attiláéktól, ők elléptek a pult mellől, amit támasztottak, és még utánam szóltak, hogy ott ne hagyjam a búcsúrudit, amit a hátuk mögött rejtegettek.
Hát nókomment. Elképesztő ötlet és kivitelezés. Anna, Attila, nem tudom, meg bírtam-e normálisan köszönni akkor este, szerintem csak hápogtam, úgyhogy ezzel az írással is köszi.
Úgy is mondhatnám, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb lánya (és mostanra már lehet, hogy az egyik legdagibb is).

Hozzászólások

hozzászólás

You may also like

error: Content is protected !!